Néha utálom ezt az egészet.

Komolyan. Rossz anyák, alapítsunk klubot.

Utálom, hogy nem tudom magamra csukni a vécé ajtaját, mert fél szemmel a gyereket kell néznem. 

Hogy 5 percig nincs csönd körülöttem ÚGY, hogy emberi szót 10 órán át nem hallok (A Düzü, Tüszü, Apa, Kaka, Ana kvintetten kívül).

Hogy a lakás olyan Kőmíves Kelemenes: ha megcsinálok valamit, 10 dolgot söpör le a helyébe.

Hogy napi 5-7 tiszta pólóval kell számolni (leissza, leeszi, összesarazza, belefekszik, lenyálazza, mindezt ciklikusan).

Hogy egy küzdelem az etetés/altatás/figyelemlekötés.

Nyafog.

Sír.

Hisztizik.

Életveszélyes helyzetekbe keveri magát megállás nélkül, én pedig 5 apró részletben tudok egy pohár vizet meginni. Baszki, a tűzoltók készenléti szintje Pató Pál uras az enyémhez képest.

Szétszed, szétpakol, szétrúg, szétüt. Mindent szét. Kivéve, mikor össze. Összeirkál, összekoszol, összetapos.

Kutyakaját eszik. Nem mert éhes, hanem mert finom. A kis húsos kezével a kicsi kockás zsebébe is tesz, biztos ami biztos.

És nemcsak a száraz kutyakajáról beszélek, a konzerves-szaftosról is.

A sz@r a legjobb festék.

Van, hogy hülyét kapok, és minden vágyam egy bloody mary. Vagy 10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.