legmélyebb bugyrait jártam meg ma. Friss kismamaként (na jó, annyira nem friss, már bőven úgy nézek ki, mint aki betermelt egy kisebb sárgadinnyét. Egyben. Rágás nélkül.), szóóóóval friss kismamaként az ember -ugye - odafigyel a testére. Érdekli, ha/és hogy dagad/apad/vizesedik/viszket(a bőre, más nagyon nem, legalábbis nem az elején)/szárad(a bőre, a haja, a szemgolyója)/ragyásodik (bármelyik testrész) ésatöbbi, viszont a legnagyobb odafigyelést mégiscsak a fájdalom érdemli.

 

És nekem fájt. Egy határozott kis csomó a fülem mögött. 

Normál esetben észre se vettem volna, de most a lelki váróteremben az összes lehetséges diagnózis elhangzott az agytumortól a csótánypeték beágyazódásáig a koponyámba. Lelki szemeimmel (az igaziakkal ugyanis nem látok a fülem mögé, szóval még van remény, hogy én is normális vagyok) már láttam a levedző, felszakadó, tátongó sebet és folyt a vér, sürgősségi műtétet rendeltek el...

Majd olyanra vetemedtem, hogy... na jó. Szóval egy pillanatig tényleg hittem, hogy ha szembeállok a tükörrel ÉS előrehajtom a fülemet ÉS oldalra fordítom a fejem, akkor belátok a fülem mögé. Nos, nem láttam be. Az összes természettudományos műveltségemet bevetve megpróbáltam két tükörrel, de még mindig semmi eredménnyel.

És rájöttem, hogy a technika gyermeke vagyok.

Lefényképeztem a mobilommal

Egy egyszerű szúnyogcsípés.

A bejegyzés trackback címe:

https://almafa.blog.hu/api/trackback/id/tr871357633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása