Csipeszkének csak ezen a hétvégén 4 pár cipőt vettünk (leárazás varázsa), de ahogy elnéztem, komoly véleménye van arról, hogy melyiket hajlandó felvenni és melyik az, ahol hosszas full kontakt birkózásra (értsd: ahol nemcsak mímelik, hanem valóban odabacnak) számíthatok. Hurrá. Most épp a porszívó zsinórját tekeri a nyaka köré, 

....

már nem, 

....

de, de elvettem tőle, most pedig megyünk és folytatjuk a játékot,

• én csikizőszörny leszek, ő meg hős, aki tűri
• ő lesz a fő-fő takarítómester, én meg a szolga, aki felporszívóz
• vagy vihetem a hátamon
• vagy kiskutya lesz és hangosan kacag, ha megkérdem, hogy hol a Morzsi kutya? (itt jegyzem meg, hogy Drazsé ezt a játékot ha-lá-lo-san unja)
• vagy főzünk, és ő a szuperkeverő
• vagy megkakiltatjuk Brútuszt, a plüsskutyát (ráültetjük a bilire, Barnus nyög, én meg horkantva röhögök)

Hát így vagyunk mostanság.

 Még fel kell dolgoznom az élményt.

 Néha utálom ezt az egészet.

Komolyan. Rossz anyák, alapítsunk klubot.

Utálom, hogy nem tudom magamra csukni a vécé ajtaját, mert fél szemmel a gyereket kell néznem. 

Hogy 5 percig nincs csönd körülöttem ÚGY, hogy emberi szót 10 órán át nem hallok (A Düzü, Tüszü, Apa, Kaka, Ana kvintetten kívül).

Hogy a lakás olyan Kőmíves Kelemenes: ha megcsinálok valamit, 10 dolgot söpör le a helyébe.

Hogy napi 5-7 tiszta pólóval kell számolni (leissza, leeszi, összesarazza, belefekszik, lenyálazza, mindezt ciklikusan).

Hogy egy küzdelem az etetés/altatás/figyelemlekötés.

Nyafog.

Sír.

Hisztizik.

Életveszélyes helyzetekbe keveri magát megállás nélkül, én pedig 5 apró részletben tudok egy pohár vizet meginni. Baszki, a tűzoltók készenléti szintje Pató Pál uras az enyémhez képest.

Szétszed, szétpakol, szétrúg, szétüt. Mindent szét. Kivéve, mikor össze. Összeirkál, összekoszol, összetapos.

Kutyakaját eszik. Nem mert éhes, hanem mert finom. A kis húsos kezével a kicsi kockás zsebébe is tesz, biztos ami biztos.

És nemcsak a száraz kutyakajáról beszélek, a konzerves-szaftosról is.

A sz@r a legjobb festék.

Van, hogy hülyét kapok, és minden vágyam egy bloody mary. Vagy 10.

- Düzü (Drazsé)

- tüszü (tessék)

- Apa (értelemszerűen Apa)

- kaka (no comment)

- Ana (Anya)

Ez a sorrend. Kérlek, ne hívd fel a figyelmemet a kaka és az Anya sorrendjére feltűnt magamtól is. Köszi.

 jaj, én nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz. Elméletei annak vannak (és az a leghangosabb), akinek az ééééletben nem volt gyereke, de talán még közelről sem látott soha olyan állatot.

Most a legújabb fejlesztésem, hogy kicsi bugyikat (alsónadrágokat, na) adok rá, hogy abba menjen a pisi, és akkor mondogatom, hogy pisi-pisi, így mégsem a pelusba megy, és nem is csúszok seggre a pisin így lakáson belül.

A kaksáig még nem jutottunk el, és vezetnem kell még ma, úgyhogy egy bátorító mojitot sem tudok bedobni.

Kemény az élet.

 Én inkább a Martha Stewart Livinget nézem, vagy a Barkács csajt, vagy a Mezzot, de nem, nem jutok el odáig, mert Barnabás szappanoperákat néz.

Simán visszakapcsolja a tévét, eltol a képernyő elől, ha kitakarom, hogy Juan Antonio Fernando de la Cruz mi a retkes lószart csinál, és tapsol(!) ha tetszik neki az akció.

Nincs más választásom: ki kell húzni a tv kábelt, úgyhogy most csendes remeteségben, elszigeteltségben, remeteségben töltjük a kis életünket itthon, nincs mit tenni.

Megy az apa, a Drazsé, a tessék, az anya (azt hiszem, a Drazsé volt az első), megvolt az első csobbanás a Balcsiban, az első kürtős kalács, az első labdázás. Puszik, huncutkodások, nagy hasra esés, könnyek, sárgabarack, almaszüret, első próbálkozások a bilivel és persze a kismotorral.

Zajlik az életünk, és a közepében egy cserfes, élénk, csodálatos, összetett és -reményeim szerint- nagyon boldog másfél éves kiskalóz áll.

 Csapatokban, szervezetten indultunk. A "hajrá" vezényszó után 13 fős elit alakulat fésülte át a terep minden zegét-zugát. Csendben, hang nélkül haladtunk,  minden energiánkat a keresésre összpontosítottuk. Koncentrált figyelem, néha egy-egy bánatos összenézés, nem, még mindig nincs meg.

Csendben toltam tovább a gyereket és lassan kezdtem feladni a reményt.

Úgy tíz perc teljesen hiábavaló akció után halkan, majd egyre hangosabban, pusmogva-zúgva majd kiabálva, kacagva... megvan, megvan, MEGVAN!!!

"Ti is láttátok?", "El sem hiszem!" no meg "Valóságos csoda!!" és tényleg.

- A meggykonzerveknél volt, hátul, egészen a raklap szélénél- mondta mosolyogva a biztonsági őr, majd visszaadta a fiam kis barna cipőjének a jobblábas tagját és feloszlatta a METRO frissen alakult akciógárdáját. Mindenki ment a dolgára: a hentesek, a zöldséges, a non-foodos, a monitoros és a halas is.

• együtt mostunk fogat. Az tetszett neki a legjobban, mikor kiköptük a fogkrémet.
• most, hogy betegek voltunk az apjával és folyamatosan fújtuk az orrunkat, ő is megtanult orrot fújni: az arca elé tesz egy zsebkendőt és azt mondja, hogy brrrrrrrrrr.
• gondterhelten járkál a lakásban és telefonál. magyaráz a fülén lévő jégakkuba.

Mindent de mindent utánoz: együtt takarítunk (ő is tép a tekercses törlőrongyból), ő is kádat súrol (nyilván nem domestossal- mi ecettel nyomjuk), ő is bepakolja a ruhát a mosógépbe. ... és mivel meló után édes a pihenés, a jövő héten játszóházba megyünk.

 a szobájába besütött a Nap, ő meg napozott. Házi kalácsot uzsonnázott sárgabarack lekvárral: én tettem el és nyírfacukorral készült, ő meg szerette és nem érdekelte, hogy nyírfacukorral készült. Nem tudja, mi az a nyírfacukor. Viszont tudja, mi a nyomtató, hol kell bekapcsolni és hogy mire jó. (mire-mire? természetesen ráállni, mi másra?)

olyan nagyfiú már.

 dobol, csapkod, zörög - mikor mit kíván a helyzet. Belebújik a cipőnkbe, mindennel ügyesen megfésülködik (fésűvel, meggyszósszal, fogkefével, kutyacsonttal, épp mi akad a kezébe). Felül a laptop elé és tapsol ha zenét hall. Felmászik az ágyra ha álmos és ha a kislábujjam hegyével belepöccintek a labdába, akkor úgy kacag, hogy csapkodja a térdét. Huncutkodik, elbújik, szervez-rendez én meg nem győzök ámulni: hú, már ezt is tudja? Jé, már arra is rájött?

Nem szépítek, nem másítok és nem köntörfalazok: ISZONYÚÁLLATMEGAGIGA JÓ DOLOG AZ ANYUKÁJÁNAK LENNI. 

 visítás, én szaladok, keresem a lakásban, a gyerek sehol, a hang erősödik, üvölt, szívet tépően, kétségbeesve.

Nyitogatom az ajtókat, benézek a fürdőbe, a konyha ugye már le van zárva, a gardrób üres.

Megtalálom. Begurult az almája az ágy alá, ő meg nem tudott kimászni. Befele még ment, kifelé már nem, krokodilkönnyek, ágyról ágynemű le, matracot a hős anya odébbcibálja, ágyrácsot felemeli, sokkban lévő kisdedet kiemeli, ölébe vonja, vígasztalja, ringatja, babusgatja.

Semmi baj, semmi baj... duruzsolom, közben számot vetek és rájövök, hogy valószínű emiatt az élmény miatt 

• nem tanul majd meg úszni
• utálni fogja a bújócskát
• a liftben mindig papírzacskóba fog lélegezni, mint az amcsi filmekben
• hosszú órákat tölt majd egy pszichiáter díványán (...az anyám az oka mindennek, nem sietett a segítségemre, stb...)
• dadogni fog
• soha többé nem fog szeretni

Megnyugodott. Letettem a játékai közé, majd kimentem főzni egy kávét.

Visítás, ordibálás, kiabálás... rohantam be, de már tudtam, hol keressem: az ágy alatt kuksolt vigyorogva. Azóta az ágy-alá-beszorulás a legjobb játék. Ehhh....

Barnabás 13 és fél hónapos, jókedvű, mosolygós, igazi kisördög. Gyakorlatilag az egész lakás egy elvarázsolt erdő lett, mindenhol ajtókitámasztók, rácsok, fióklakatok sorakoznak, amitől az otthonunk egyre rondább biztonságosabb lesz. Rohan, pakol, huncut a végtelenségig, kismacska hangon énekel, nyávog, bőg mint a tehén és megmutatja, hogy mekkora az óriás meg hogy hol a pocakja. Ezeket mind, mind anyukámtól tanulta, Medve szerintem fröccsöt készíteni tanítja majd meg, én meg takarítani, és ha ezzel a kettővel végeztünk, akkor nagyon sokat dolgoztatjuk majd a gyereket, úgyis hamar lecsap ránk a gyámügy.

Minden további nélkül Tarzanként mászik fel a kanapéra, a fotelbe, onnan le és vissza és le és vissza és kopp az asztal és le és vissza és... szóval érted. Néha négykézláb, de csak az íze miatt, szaladva gyorsabb, négykézláb nagyobb hangzavart lehet csapni, szóval mikor hogy, ahogy épp úri kedve diktálja.

Aga-aga-agűű, sziiiissssssssssziiiiiiiii, babababa (utóbbit remekül megtanulta, csak abbahagyni nem tudja...) és mindez a végtelenségig.

Nem mindig értjük egymást

Bármennyire fáj a szívem, be kell lássam nem a nyelvi akadályok miatt nem értem, hogy miért inkább a Sudocremet eszi a meggyes zabkása helyett (tesztelve, finom, nem okádék ízű), de azt eszi, a zabkása megmarad nekem.

És ha megnézed a képet, pontosan azt fogod látni, amit mi, amikor kicsi tarzanunk megpihen Drazsé kutya vizestálkájában.

Bújócskázik meg szalad, behasal az ágy alá és meglovagolja a kutyát, dobál és kacag, nevet, gurgulázik, a térdét csapkodja.

Kincs, hogy van nekem, kincs, hogy láthatom, hogy vagyok, hogy lehetek neki. Remélem még sokáig, remélem még nagyon sokáig játsszuk együtt ezt a kerek nagyvilágot.

Hegyezünk ceruzát az óvodai ballagásra, úszunk a Balatonban, labdázunk a kertben és építünk homokvárat, billenőplatós szuperjárgányt és pakolunk össze nagy gyerekzsúrok után. Remélem még ott leszek, láthatom, megcsodálhatom, ahogy felnő.

 Sikítás, dübörgés, toporzékolás. Akarom, akaroooom, AKAROM és A.K.A.R.O.M. jellemzi napjainkat, de sebaj, állítólag hamar elmúlik ez a korszak is, márcsak 20-30 év.

Medvével néha a döbbenettől szólni sem tudunk, próbáljuk keményen nyesegetni ennek a 12 és fél kilós zsarnoknak a terrorhadjáratait, nem hódolunk be, tartjuk egymásban a lelket, miközben pandának vagy gorillának érezzük magunkat - most kivételesen nem a súly, a kilók és a terebélyesség miatt, hanem azért, mert szűkül az életterünk.

Eddig a kanapé felső támlája még bombabiztos hely volt a könyvnek, irányítónak, telefonnak, laptopnak, tegnap óta sajnos már nem, mert megtanult felmászni a kanapéra, így onnan játszva eléri a felső támlát.

Az alsó ajtókon gyerekzár csúfoskodik, a konyhapult lábujjhegyen már nem kihívás Csipesznek, de a tálalószekrényen elhelyezett kulcsoknak is adieu... Elég egy óvatlan pillanat, és kirámol a pénztárcámból, kipakol az ezerszer újraindított mosogatógépből és hadonászik a vécékefével, mint egy kis kardpárbajhős.

 Végső elkeseredésünkben lerogyunk a kanapéra, kézen fogjuk egymást és csak nézzük ezt a 82 centis hurrikánt. Tartjuk egymásban a lelket, jóban-rosszban. Néha már csak a humor segít... Hol rontottuk el? kérdeztem tegnap, majd a férjemből kitört a nevetés, és azt mondta csendben, hogy rabtartónk meg ne hallja: hát ott, hogy gyereket vállaltunk.

Cinkosan, kezünket a szánk elé téve kacarásztunk, majd kipukkant belőlünk a nevetés.

Ha hibáztunk, ez legyen életünk egyik legnagyobb hibája. Mert mióta ez a most 12 és fél kilós, 82 centis húsgombóc az életünk része lett, azóta vagyunk család. És mindennél jobban szeretjük.

Nincs más, magasabb polcra kell költöztetni mindent.

 szép volt a haja! Édes, szőkés fürtök, kunkorodott a vége, lágyan keretezte az arcát, hullott a homlokába.

Egészen addig, míg a fiam úgy nem döntött, hogy kuuuuuurva jó ötlet celluxszal körbetekerni az EGÉSZ fejét, úgyhogy körömvágó ollóval szabadítottam meg a gyerekem a celluxtól ÉS a hajkoronától.

Most olyan G.I. Joe feje van.

Ez 2 pocsék éjszakánkba került, de megvan, áttört, fehéredik visszavonhatatlanul, úgyhogy a gyereknek mától van felső foga is.

 Szavak nincsenek rá, hogy ez az egyszerű kis műanyag levél micsoda kalandokat rejt, hogy lehet vele játszani... Ilyen KELL. (bármennyire is furcsállom a gyerekem ízlését...)

 voltunk a nagyfiúval.

Tetszett neki, jól elvolt, ment, ismerkedett, játszott, bátor volt, nem bújt a szoknyám mögé.

Akár büszke is lehettem volna. 

De nem.

Elszorult szívvel figyeltem, hogy önállóan lépdel, hogy másra mosolyog, hogy hátra se néz, és intézi a minidolgait a minitársadalmában, természetesen mindezt fontosságának teljes tudatában. Nélkülem.

Aztán megnyugodtam, mert arra gondoltam, hogy azért nem szalad oda, azért nem néz hátra, azért nem fél, mert tudja, hogy ott vagyok. Hogy ott vagyok, mindig ott leszek. Mindig biztos pont leszek az életében.

 Az alábbi példával szeretném illusztrálni, hogy milyen könnyen megvalósítható gyakorlati feladatkákkal, praktikus tanácsokkal segítünk hozzá, hogy rózsabimbó lelkű gyereked egészségesen, boldogan, énkicsipónim világban fejlődjön. 

Ülünk a kocsiban, megyünk hazafelé, gyerekünk, a rózsabimbó lelkű, kétfogú (HÖ!) alszik édesdeden hátul.

Befordult mellénk egy irdatlan fekete BMW, hátul sötétített ablakokkal, rettenetes alakkal a kormánynál (kapucnis pulcsi, fekete napszemüveg az esti kukksötétben, zorall fej), én pedig nem álltam meg, megkérdeztem Medvét, hogy mi a fészkes fenéből van ennek erre pénze?

A válasz nem késlekedett sokáig:

- Miből, miből... cigi, kurvák, fegyverek, drog. 

- Medvi, halkabban, ne mondj ilyet a gyerek előtt.

Az ominózus gyerek jelezte, hogy felkelt, rózsabimbó, stb. lelke kész szárnyalni, de leginkább éhes, én pedig folytattam Medve trenírozását:

- Mondd, hogy ropi, puff-puff, meg mittudomén... varázspor.

- Oké. És a KURVÁK helyett mit mondjak??

Ha ez lesz a gyerek első szava, én elválok.

 akinek két foga van, az almát eszik. Igaz, hogy egy felet egy délelőtt alatt, igaz, hogy az alma már sötétbarna és többször volt a földön, mint a gyerek szájában, de akkor is, na, akkor is.

Akinek két foga van, annak kutya kötelessége almát rágcsálni.

 Már egy ideje kapaszkodás nélkül is gyakorol...

 Akkor és ott egy életre megjegyeztem. Édes, puha, selymes, hús, vér, zöld mező, alma, napsugaras párna, élet, meleg, fanyar gyümölcs, mosoly.

Ilyen illata volt a fiam hajának. 

Akkor és ott egy életre megjegyeztem. Már mindig velem marad, már mindig hozzám tartozik. Már sosem felejtem el.