2010.03.01. 18:07
Baby Blues
kipipálva.
Azt hittem, elkerül majd, mint a h1n1 meg a kolera, de nem, a császárosok ilyen későn érő típusok, nálunk minden késve jön.
Ez a szar is.
Azt hiszem, a nehezén már túl vagyok. Megvolt az éjjel-nappal sírás, a rossz anya vagyok érzés, a "már nincs is szükség rám" és a "nem tudom ellátni a gyereket". Megvoltak a félelmek, sírva felkelős rémálmok is: onnan indult, hogy természetesen Barnabás is és mi is válogatott kínok között fogunk elpatkolni, leég a lakás, a kutyát elüti egy autó, megfulladunk, megsüketülünk és egyébkéntiskatasztrófa. Kipipálva a "nem tudom miért sír", a P.Á.N.I.K. és a kétségbeesés is.
Még szerencse, hogy szímítottam rá, Medvi is számított rá, tartotta bennem a lelket. Kaptam szívecskés islert, szerelmes üzenetet, éjszakai alvást, és lehetőséget egy nagy sétára egyedül.
Segített az anyukám, az apukám minden nap hívott, Medvi állja a sarat,, Barnabás meg klassz kis kölyök, nem tehet róla. Azt mondják, ezen át kell esni, mint a náthán.
Ha ez így van, akkor én már az utolsó zsepiket fújom tele.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.