sámántánc, ráolvasás, ilyen-olyan tea, drukkolás, példamutatás - semmi nem használ. 

Csak sírás és makrokozmikus nyögések: minden egyes alkalommal az a BETONSZAR című punk-rock zenei műalkotás jut eszembe, amit a (felnőtt) férjem egyik (felnőtt, vezető beosztásban dolgozó) barátja mutatott youtube-on. Ennek ellenére a gyerek nő, már 4250g, és 59 centi. Már egy csomót van ébren, és abból egy csomószor nem sír.

Én még mindig pocsékul, de legalább fogyóban: enni sincs kedvem lassan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.