voltunk a nagyfiúval.

Tetszett neki, jól elvolt, ment, ismerkedett, játszott, bátor volt, nem bújt a szoknyám mögé.

Akár büszke is lehettem volna. 

De nem.

Elszorult szívvel figyeltem, hogy önállóan lépdel, hogy másra mosolyog, hogy hátra se néz, és intézi a minidolgait a minitársadalmában, természetesen mindezt fontosságának teljes tudatában. Nélkülem.

Aztán megnyugodtam, mert arra gondoltam, hogy azért nem szalad oda, azért nem néz hátra, azért nem fél, mert tudja, hogy ott vagyok. Hogy ott vagyok, mindig ott leszek. Mindig biztos pont leszek az életében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.