visítás, én szaladok, keresem a lakásban, a gyerek sehol, a hang erősödik, üvölt, szívet tépően, kétségbeesve.

Nyitogatom az ajtókat, benézek a fürdőbe, a konyha ugye már le van zárva, a gardrób üres.

Megtalálom. Begurult az almája az ágy alá, ő meg nem tudott kimászni. Befele még ment, kifelé már nem, krokodilkönnyek, ágyról ágynemű le, matracot a hős anya odébbcibálja, ágyrácsot felemeli, sokkban lévő kisdedet kiemeli, ölébe vonja, vígasztalja, ringatja, babusgatja.

Semmi baj, semmi baj... duruzsolom, közben számot vetek és rájövök, hogy valószínű emiatt az élmény miatt 

• nem tanul majd meg úszni
• utálni fogja a bújócskát
• a liftben mindig papírzacskóba fog lélegezni, mint az amcsi filmekben
• hosszú órákat tölt majd egy pszichiáter díványán (...az anyám az oka mindennek, nem sietett a segítségemre, stb...)
• dadogni fog
• soha többé nem fog szeretni

Megnyugodott. Letettem a játékai közé, majd kimentem főzni egy kávét.

Visítás, ordibálás, kiabálás... rohantam be, de már tudtam, hol keressem: az ágy alatt kuksolt vigyorogva. Azóta az ágy-alá-beszorulás a legjobb játék. Ehhh....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.