kicsi cürpedlivel hozott ma össze a sors. Az első meglepetés az volt, hogy konkrétan szép volt a baba: helyes nózi, kompakt kis test, férfias haj és cuki fülecskék.

Igen, nyöszörgött. De nem olyan sokat, nem mondhatnám még azt sem, hogy sírt, csak szólt, hogy kakilt, meg hogy melege van, de egyébként barátságosan nézett rám (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyerek nem rám nézett, hanem én ültem át arra az oldalra, hogy a látóterébe kerüljek... mindegy, innen sem fordította el a fejét, úgyhogy én ezt totális szerelemnek és hódításnak tudom be).

No. A két szempár összekapcsolódott, és elmondhatom, hogy ez volt a mi nagy pillanatunk. Elmondta nekem, hogy nem kell félnem, hogy ő az élő példa, hogy nem minden kisbaba sírós nyafkamanó, hogy tudnak az újszülöttek is békésen szemlélődni, és hogy nem olyan nehéz ez az egész, menni fog nekem is.

Én legalábbis így értelmeztem a tekintetét. Aztán persze könnyen lehet, hogy ő magában csak arra tudott gondolni, hogy

• ki ez a rózsaszín pulcsis, orbitálisan nagy amőba?
• miért fogdossa a talpamat?
• és mikor veszi már ki azt a nápolyi masztiff méretű fejét a látóteremből?

És kérem szépen, a mai nap kapcsán még meg kell említenem a vadonatúj barátnőmet. Hérom és fél éves, ő is imádja a rózsaszínt és még rajzot is kaptam tőle.

Hát nem szuper?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.