Barnabás 13 és fél hónapos, jókedvű, mosolygós, igazi kisördög. Gyakorlatilag az egész lakás egy elvarázsolt erdő lett, mindenhol ajtókitámasztók, rácsok, fióklakatok sorakoznak, amitől az otthonunk egyre rondább biztonságosabb lesz. Rohan, pakol, huncut a végtelenségig, kismacska hangon énekel, nyávog, bőg mint a tehén és megmutatja, hogy mekkora az óriás meg hogy hol a pocakja. Ezeket mind, mind anyukámtól tanulta, Medve szerintem fröccsöt készíteni tanítja majd meg, én meg takarítani, és ha ezzel a kettővel végeztünk, akkor nagyon sokat dolgoztatjuk majd a gyereket, úgyis hamar lecsap ránk a gyámügy.

Minden további nélkül Tarzanként mászik fel a kanapéra, a fotelbe, onnan le és vissza és le és vissza és kopp az asztal és le és vissza és... szóval érted. Néha négykézláb, de csak az íze miatt, szaladva gyorsabb, négykézláb nagyobb hangzavart lehet csapni, szóval mikor hogy, ahogy épp úri kedve diktálja.

Aga-aga-agűű, sziiiissssssssssziiiiiiiii, babababa (utóbbit remekül megtanulta, csak abbahagyni nem tudja...) és mindez a végtelenségig.

Nem mindig értjük egymást

Bármennyire fáj a szívem, be kell lássam nem a nyelvi akadályok miatt nem értem, hogy miért inkább a Sudocremet eszi a meggyes zabkása helyett (tesztelve, finom, nem okádék ízű), de azt eszi, a zabkása megmarad nekem.

És ha megnézed a képet, pontosan azt fogod látni, amit mi, amikor kicsi tarzanunk megpihen Drazsé kutya vizestálkájában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.