a gyerekkel minden a legnagyobb rendben.

Egészségesen összefosta a szőnyeget (úgy lőtt ki, mint valami rakéta), megvolt az első orvosi vizit (minden okés, Európa legszebb férfi felsőteste, nna) és eszik is rendesen (konkrétan úgy érzem a mellem, mintha gumicukorból lenne a mellbimbóm. Rohadt ijesztő, de mindegy, ez van, a gyerekem porszívó lesz, ha nagy lesz.)

Holnap kiszedik a hímzést a hasamból, megyünk a kórházba családostul,  ez az egy órás mutatvány most nekünk maga a 80 nap alatt a Föld körül, hiába, na, minden kezdet nehéz, úgy készülök rá, mint valami űrsilkó fellövésére.

Pénteken meg babafotózásra megyünk, úgy voltam vele, hogy ha a fene fenét eszik is, szeretném, ha a fotósok fotósa készítene róla képet. Merthogy már soha többet nem lesz ilyen kicsi, ezeket a pillanatokat nem hozza vissza semmi, és már csak akkor döbbenek rá, hogy milyen gyorsan múlik az idő, amikor bekészítem neki a tornazsákba a 46-os kiscipőket.

No, szóval jövünk-megyünk, aztán bekussolunk és kushadunk egy darabig. Még egy bő másfél hétig.

És aztán?

Aztán Medvi visszamegy dolgozni, és hát utána én is felveszem újra az ecseteket és áthúzom a kezelőágyat...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.