hősiesen feküdt, csak a szeme járt ide-oda, nyújtotta a kis fodros combját. Mint egy igazi nagyfiú. 

Én átöleltem, azt hazudtam, hogy semmi baj, kicsordult a könnyem, és kiabáltam a mamám után. Végtére is ő a nagyanyja, fogja le ő, illetve ő az én anyukám, ne tegyen ki engem ilyen szörnyűségnek, hogy végig kelljen néznem, ahogy beadnak neki két injekciót. Oké, ne nézzek oda, rendben, nézem a szemét, és látom, ahogy kikerekedik, mert érzi a szúrást, és még egy hátra, és már sír, rázkódik a kis háta, és oké, hogy nem lesz diftériatetanuszgyerekbénulás, de nem lehetne oltás helyett cseppekben? Jaj, nagyon rossz volt.

Leginkább nekem.

Ő egy kis láztól eltekintve hamar túljutott rajta. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.